Vákuumban ülök. Köd előttem, köd utánam. Reménykedem, hogy válaszaim lesznek, még azokra a kérdésekre is, amelyeket még nem tudok megfogalmazni...

Milyen könnyű lenne így élni? milyen könnyű lenne elfogadni, mindazt, ami most vár engem? Akármi legyen is az. Elfogadni a kérdésen túl, aminek kiejtését is félve teszed, a válaszokat is. Majd együtt élni velük.

Nem válaszol, nem ír napok óta, egy fizikai jelet sem mutat, hogy miképp érez. Emiatt egyedül érzem magam. Egyedül harcolok kettőnkért. És védem meg magam minden helyzetben. Zárkózottsága totál megijeszt, meg a szétszórtsága is. Egyáltalán hogy lehet, hogy valaki ennyire tudja mindezt ötvözni?

Úgy tűnik ma fizikálisan nem látom, viszont lelke rezdüléséről kapok jelentést ma délután. Hétről-hétre már csak a spirituális lét tart életben, tartja érdeklődésemet életben. Ma nevetve futott á agyamon, Nem kellesz eléggé című film alapgondolata: ha egy férfinek nem kellesz, nem keres, nem hív. Ennyi, csak így egyszerűen. Ez a regula, a szabály. Persze vannak kivételek... Kivétel lennék?