Sosem gondoltam volna, hogy Juan Josef Alvarez és a nagy plátói szerelem beköszönt az életembe. És persze úgy, ahogy szokott lenni a brazil sorozatoknál, az utolsó 5 részig az 1000-ből, nem is jönnek össze, egyszerűen ez vagy az nem klappol, nem stimmel. Most (megint ugrok az időben, mert előtte még égi tanításaim sora vár, hogy blogra vessem, de tegnapelőtt megint egy újabb löketet adott az ég, és prioritást élvez).

Nos, 900 részen át, vártam, türelmetlenkedtem,már már azt hittem látja, érzi, hogy én mire gondolok, miért cselekszem így. Emellett minden nap gondolok rá, heti rendszerességgel oldok, cd-t hallgatok, hogy mi együtt legyünk, tehát nekem (egoizmusom egeket veri) a mindennapom része. Itt van az otthonomban, gondolatomban, szívemben, hétköznapi beszélgetéseimben. 

Hol a gond? Hogy ő nem tudom, hol tart, mit tud, mit lát az egészből? Úgy volt, hogy szakmailag segítenem kell neki, örültem, hogy legalább munka kapcsán kötődünk, erre mikor végre találkoznánk 915. rész, közli velem, hogy jön még egy résztvevő a találkozónkra. Persze, elfogadom, persze nem kérdezek vissza. Felmerült bennem a kétség (ami megint egy nem egészen jó dolog, egység helyett...), hogy egyáltalán 915. résznél tartunk vagy még el sem kezdődött a közös szappanoperánk :). 

Visszajelzek a találkozó után :)

Egyébként minden ikerláng szerelem szappanoperáért kiállt, legalább tudjuk, honnan merítik azt a mennyiségű sóvárgást, vágyat :)