Az Ezotábor utolsó estéjén egy nagyon szép feladatot játszottunk. Egymással szemben álltunk, mint az adj király katonát című játékban, de sokkal közelebb álltunk egymáshoz, kb 1 méterre. Az emberalagút egyik végén Katika néni a MSZA alapítója állt, másik végén egy "játékos" behunyt szemmel. AZ volt a feladat, hogy a két szélén állóknak a saját "szeretetnyelvükön", ki kellett fejezniük a másikkal szemben érzett szeretetet. Lehet az, simogatás, puszi, ölelés is. Aki elindul az egyik végén, neki behunyt szemmel kellett végigmenni az emberalagúton, a szeretetfolyosón, s a végén Katika néni várta. Ha végére ért oldalra beállt és indult a következő személy, aki eddig az alagutat "tartotta". Már természetesen, mikor elindult az első személy nekem már potyogtam könnyeim, annyira meghatott engem az, hogy milyen szeretethullámok érik a másikat. Néha fel, felerősödött bennem ez az érzés, mikor lány-apa, vagy férj-feleség csukott szemű egymásra találását, ölelését láthattam. Mire én következtem szinte hörögtem, úgy kellett elfojtanom könnyeimet. 

Utána mindenki mindenkivel ölelkezett, és olyan szavakat kaptam fülembe, mint áldott vagy, gyönyörű vagy, szép vagy, amire méginkább sírni kezdtem. Volt, ki többször visszajött hozzám, mert úgy érezte, még meg kell engem ölelnie. Nem akartam, vagy nem hallottam meg a szavaikat, csak tegnapi futás alatt értettem meg az egészet. 

Magam azt állítottam, hogy meghatódtam a kirajzolódó szeretethullámtól. Ezért tört fel belőlem a zokogás. Azt már kevésbé hallottam meg, hogy mindez annak köszönhető, hogy talán nekem még nem volt részem ilyen nagy szeretethullámokban, és eme ismeretlen érzés rég elmúlt fájdalmakat, félelmeket hoz felszínre. Azzal, hogy látom a szeretetet, nem tőlük hatódtam meg, hanem emlékeztetett egy érzésre, amelyben ritkán van részem. ÉS így teljesen érthető, hogy mások, miért jöttek vissza, még engem ölelni, mert nekik nyilvánvaló volt az, ami nekem egyáltalán nem. Nem tudnak többévnyi ölelést és szeretetet visszaadni, de elindíthatnak abba az irányba, hogy lássam, honnan kell elindulni, és hova kell eljutni.

Katika néni kijelentette a nagy sírás rívás közepette (azért nemcsak én sírtam), hogy őt a szeretetfolyosó gyakorlat mindig kuncogásra készteti. Már látom a célt, el kell érnem, hogy a szeretet oly erősen megtöltsön, hogy ha látom, belőlem is kuncogás törjön fel.