Olvastam Sarkadi Krisztina egy bejegyzését, ez megihletett. Ha teljes egész vagy, önértékelésed egész, akkor tényleg minden mindegy, vagyis ismered és szereted magad, és környezetedet, hogy nem ártasz, nem lesajnálod a világot, nem elvonulsz, csak egyszerűen, nem érint meg, nem érint meg úgy...

EZ jó tanulási terület is magunkról, hiszen észrevehetjük, hogy amíg el nem érünk a minden mindegy szintig, addig vizsgáljuk meg, mely területünkön van még blokk? Hol érezzük még azt, hogy valami még szorít, fáj, szűkülünk, és semmi sem mindegy, és hogy mindennek van belső, vagy külső oka, bűnbakja??

Írjuk fel, idézzük fel, milyen terület érzékeny még számunkra? Mikor nem mindegy a létezésünk? Mely szituáció, személy, jelenség jut eszünkbe először? Mi bosszantott fel minket legjobban? Mivel fekszünk le, és nem tudjuk elhagyni cipeljük addig, amíg már kellő por és hamu éri el, hogy már csak lent bokánknál található, de súlyként még mindig ott lapul a lábunkon?

Napjainkból emelek ki egy személyes sztoryt: Oktató vagyok, és a tanári szobában két professzor egy közgazdaságtani kérdésen, összeveszett. Én már csak a végére jutottam be a szobába, csend volt, de harapni lehetett a feszültséget. Két nappal később, ismét az egyik professzor felhozta a két nappal korábbi esetet, és hogy őt milyen helyben hagyták... Túl gyorsan történt mindez, és kicsúszott a számon: Szerintem ez önértékelési probléma. Nézett rám az öreg prof nagy szemekkel... Folytattam: Ha Ön úgy gondolja, hogy teljes és egész, hogy sokat tett az asztalra, és amit gondol arról a jelenségről az úgy valamelyest helyest a tudománya szerint, akkor miért érzi azt, hogy valaki más, ezt bepiszkíthatja, elveheti, lekicsinyítheti? Emiatt mondtam az önértékelési gondot. Professzor csak ennyit mondott: Ma megint kaptam egy üzenetet. Remélem valamelyest, magában tudta rendezni a dolgot, és letette a több napja cipelt terhet....És ez csak egy pici szituáció volt, amit megemlítettem, vajon te mennyi terhet cipelsz?