Alkudozom a Teremtővel. Így vagy úgy lenne a jobb. Saját magam sorjába veszem, mely kimenetelek lennének jók az életemben. És természetesen a valóságban nem úgy alakul a világ, ahogy én terveztem. És elkezdtem puffogni, felelősöket keresni, alkudozni. Nem láttam ennek értelmét, így eldöntöttem elmegyek futni. Futás végére, kifáradtam tényleg nincs bennem már ellenállás, nem tudok egóval félelmet generálni, kitisztul a kép. Szellemi kezemet égbe emeltem és kérdeztem, mit tegyek Teremtőm, úgy érzem elvesztem.

-Állj ki a saját utadból! -szólt a Teremtő, majd így folytatta: Nevezd bármilyen tengernek, élet, boldogság tengere, rajta van a te saját csónakod. Nem tudsz sehová sem eljutni, ha folyton rángatod a kormányrudat, téped a vitorlákat, ugrálsz a csónakon. Mert az lesz a vége, hogy kibillensz folyton jobbra, meg balra. Hánykolódsz. Állj ki, engedj teret nekem is, vagyis az univerzumnak is! Engedd el az irányítást! Támogatunk, felvonjuk a vitorlákat, küldjük a megfelelő szelet, vezetünk a megfelelő irányba. Csak kérlek, engedd az utat nekünk.

-És az ima? -kérdezem bátortalanul. Azzal, mit csinálok, azt tehetem?

-Az imával újabb szelet, löketet küldesz, mutatod az irányt és támogatod magad.

Itt fontos lecke, a kontroll átadása, az ŐSBIZALOM érzése, megérzése, áramoltatása, amely kihívás elé állítja az egyént. Hiszen úgy érezzük mindent nekünk kell irányítani, hisz ez az életünk, és minden adattal rendelkeznünk kell, hiszen ebből alkotunk képet. Mindent tudnunk kell.... Súgja fülünkbe az egó, a sok félelem mellett, görcsöt építve mindennapjainkba. Nekem is óriási tanítás a kontroll átadása, sőt mondhatnám, hogy még mindig nem sikerült teljesen lemondanom róla, de eldöntöttem, hogy elengedem a kontrollt, hisz itt áll mögöttem az Univerzum, ahogy mindenki más mögött. Jobban tudják, jobban rálátnak. Bízom.