Muszáj kiírnom magamból. Tegnap úgy érzem mélyvízbe dobtak. Azt mondták, hogy másra nem is tudták adni eme kihívást csak rám. Már írtam róla, van egy távkezeltem, aki rákbetegségben szenved. Édesanyja megkért, menjek be hozzá kezeljem kézzel is. Én is örültem ennek, mert szeretem kézzel kezelni valakit, hogy utána imádkozzak, vagy távban kezeljem.

No, de nem lehet felkészülni, mindenre! Kértem energiát, támogatást, erőt, bármit, hogy bírjam. És hogy legyek, megfelelő ember arra, hogy egy ilyen szintű betegséget kezeljem. Gyermekkórház, intenzív osztályán találtam magam. Nővérek, orvosok nem hagytak kb. 10 percre sem egyedül minket, elején ez zavart, nem akartam előttük pránázni, vagy ingázni, mert nem az ő munkájuk rossz, én csak kiegészítem. egyébként is, más európai kórházakban együtt dolgoznak alternatív eszközökkel. Most inkább azt éreztem, ellenőriznének, vagy ellenkezőleg már úgy érzik minden mindegy beengednek mást is. 

Végig pittyegett a lélegeztető, az adagoló cucc, néha erősebben pittyegett piros volt, és akkor belépett egy orvos, majd lelépett. Vért vettek, röngten csináltak, szóval, minden volt. Majd összeszedtem magam, higgyétek el, nem vagyok még édesanya, de ez a látvány,  kisfiú szomjas volt és némán sírt, nem volt hangja, ilyet én még sosem tapasztaltam, hogy valaki kiált, de nincs hangja, nem is mertem rákérdezni, mert akkor nálam viszont eltörik a mécses. De amikor kikötötték a karját, nos, az a pont volt talán a legmélyebb. Kicsiny teste betadinetől narancssárga volt, pociját nem is láttam, de tele lehetett heggel, hiszen aznap 3 órája műtötték.

Rendesen meg kellett tisztítanom a csakráit, a pociját, a szívét, sok sok szennyeződés volt rajta, és ingával is dolgoztam, mert a sok tisztító folyadék a kezemen, szerintem nem tett jót, nem volt hatékony a kézzel gyógyítás, így ingáztam is. A végén már nem is érdekel, látja-e az orvos, vagy az ápolónő az ingámat, még az édesanya is azt gondolta, magamtól pörgetem:), hát akkor mit gondolhattak az ott dolgozók. Vittem access bars-t is, hátha tudok vele is segíteni, de annyi műszer volt ott, hogy féltem, hogy az energia miatt kiakad. Majd ha jobban lesz.

Emellett a szoba is tele volt negatív energiával, mert gondoljunk csak bele félelem, aggodalom, halál, minden ott kavargott a helyszínen, amint nővér kinyitotta az ablakot én erősen imádkoztam Mihályhoz takarítson, és sikerült :)

Még anyukát is kellett támogatnom, láttam és éreztem, hogy aggódik, nem eszik, kezdi feladni. Mit mondhatok, mit is mondhatok? éreztem, hogy minden amit mondok, az hangsúlyos lesz. de én kis ember vagyok, hogy tehetem ezt. Kértem tőle időt, mert nem akartam egoból válaszolni anyukának. A végén anyuka megkérdezte, mivel tartozik. Csípőből mondtam, hogy semmivel, de adomány (más gyógyítók elfogadnak annyit, amennyit gondolnak), nem kértem semmit, nem bírtam pénzre gondolni. 

Menekültem kifelé. Összeszedtem holmimat, és vettem magamnak valami cukros italt is kiültem a kórház elé a padra. Éreztem, hogy körülöttem vannak, éreztem, hogy megdicsérnek. Éreztem, hogy meg kellett tennem.

Hazamentem, és meditáltam a kisfiú sorsára, kizártam egomat, boldog emlékekkel, valahol olvastam:). Rafael arkangyal jelent meg, nehéz utat jósolt, de járhatót. Narancs és vörös színt kell bejuttatni a kisfiúhoz, ezek az életenergia színei - mondta. Ez megerősített engem is, hogy megyünk előre. Várom, miképp reagál a kisfiú, aki egyébként elég strammnak tűnt nekem. És csak éjjel pityeredtem el, addig tartottam magam.

Másnap nem ment fel a láza, és szebbnek tűnt a heg. Ennyit eddig. Majd úgyis mesélek róla, hiszen hosszú rögös út vezet az egészség felé.